Magyar Orvostörténelmi Társaság
Herrn
Prof. Dr. Wolfram Kaiser
cím stb.
Igen tisztelt Professzor Úr!
Köszönettel megkaptuk a Stahl-Symposium „Programm”-ját. Örömmel olvasva benne különböző helyeken a magyar delegáció tagjainak előadásait, akik igyekeztek a témához szorosan kapcsolódni. Jó érzés az is, hogy már szinte hagyománya van a Budapest-Halle együttműködésnek az orvostörténelem területén, amiben Professzor Úrnak kiemelkedő érdemei vannak. Éppen ezért őszintén kell közölnünk negatív érzéseinket is, amelyek a „Programm” olvasásakor szemünkbe ötlöttek.
Professzor Úr az egyetlen nem magyar nyelvterületről származó kutató, akit Társaságunk a tiszteleti tagság mellett a Weszprémi István Emlékéremmel is kitüntetett, amely csak a magyar történelem, a magyar tudomány ás a magyar kultúra szolgálatáért ítélhető oda. Önön kívül nem magyar anyanyelvű az elmúlt 25 évben csak egyszer kapta, a magyart anyanyelven beszélő, magyar állampolgárnak született és a magyar-román kapcsolatokat tisztességes szándékkal szolgáló Valeriu Bologa professzor. Éppen ez az elismerés jogosít fel bennünket arra, hogy őszinte szóval emeljünk kifogást előadása címével kapcsolatban, ami nem sok jóval kecsegtet bennünket: „Matthias Bél – ein Zeitgenosse von Georg Ernst Stahl. Zum halleschen Aufenthalt des slowakischen Polyhistors”.
Bél Mátyás (Ocsova, 1684. márc. 24. – Pozsony, 1749. aug. 29.) általános méltatásával Önnek, aki az életútjával foglalkozott, nem kell foglalkoznom. Halle valóban meghatározó szerepet játszott az életében, A. H. Francke pedagógiája stb. A pietizmus szelleme egy életre szólt. Kizárólag azt a kérdést kívánom most érinteni, amit Ön kiemel, amikor „szlovák Polihisztornak” minősíti. Ez annál furcsább, mert a szlovákiai előadók, akik személy szerint részben a magyar és német kisebbséghez tartoznak, nem ezt nem teszik. Tisztában vagyok az Ön régi szlovákiai kapcsolataival, sohasem vetettük fel a „választás” kérdését közöttünk. Sőt magunk is szívélyes viszonyra törekedtünk és a történelmi tények alapján korrekt magatartást tanúsítottuk velük szemben szakmailag és emberileg egyaránt.
Bél Mátyásról a korábbi írások a nemzetközi irodalomban mindig mint magyarról írtak, de ezt teszi a „Brockhaus” most is (nálunk az 1967. évi kiadást is megnéztük). Néhány xeroxmásolatot mellékelek levelemhez, ami alapján e kérdést tanulmányozhatja. Így például Szalatnai Rezső (1904–1977) író és kutató, aki Csehszlovákiából települt át és a szlovákiai magyarság tagjaként a legnagyobb tapasztalatokkal rendelkezik, foglalkozott ezzel 1964-ben írott egyik tanulmányában, miután 1939 után szlovák részről kezdték Bél Mátyás „szlovákságát” hirdetni. Szó sincs részünkről valamiféle nacionalizmusról, legföljebb a másik oldalon szólhatunk erről. A tényeket vizsgáljuk meg!
Először is a „Bél” családnév magyar szó (belső, bél stb. – lásd „Béla” keresztnév), főleg ezzel a helyesírással, ahogy írták mindig (ékezettel). De lehet cseh és szlovák (szláv), miután a „Bel” fehéret, fehérséget jelent. A szlovákok ezt nem érezték elég indokoltnak, mert a „Puntik” ragadványnevet kezdték, mint az „eredeti” szlovák nevét használni, amikor megkezdték a szlovákosítását. (Lásd Szalatnai összefoglalása.) Ocsova falu lakossága valóban szlovák anyanyelvű, de Bél mint mészáros család idegen helyről került oda, sehol nem szerepelt a környéken a „Bél” családnév. Így éppen úgy lehetett a környék magyar várőrségének stb. a leszármazottja is.
Tehát Bél atyja családjának magyar származása ellen sincs semmiféle bizonyíték, neve – e helyesírással – magyar szó, és a szlovák környezetben nem szerepelt a család más tagja, nem tartoztak a falu jobbágy népéhez. Ki volt az anyja? Cseszneky Erzsébet dunántúli magyar nemesi család leánya (ma is Csesznek magyar falu Veszprém megyében), a nemesi levelük (1626-ból) az Országos Levéltárban, Kempelen is idézi a magyar nemesi családokról szóló könyvében. Nem véletlen Bél Mátyás Veszprém megyei tartózkodása, tanulmányai. Összegezve, Bél Mátyás egy szlovák anyanyelvű faluban született egy magyar nevű iparos családban, amelynek pontos származását nem ismerjük, de semmiféle bizonyíték a magyar eredetével szemben. Anyja viszont egy dunántúli színmagyar nemesi család sarja!
Nyilvánvaló, hogy Bél Mátyás anyanyelvi szinten tudhatott szlovákul és – ismerjük szövegeit – irodalmi szintű, csodálatos ízesen írt és beszélt magyarul. A régi Magyarországon, ahol magát az itt születettek „hungarus”-nak tekintették, így tartották számon külföldön és belföldön nyelvtől függetlenül. A XIX. századi értelemben anakronisztikus a „nemzeti” vagy „nemzetiségi” hovatartozást keresni. De mérvadó az anyanyelv, ennek megvallása! Azt már láthattuk, hogy Cseszneky Erzsébet dunántúli nemes leánytól az „anyanyelve” a magyar volt. (Arról most nem szólunk, mert nem néztünk utána, hogy mit jelent a közeli „Bakony-Bél” község Veszprém megyében, nincs-e itt valami összefüggés e protestáns családnál a névben, illetve a két család között nem azonos tájról származás áll-e fenn?)
De éppen a németek részére írott „Ungarischer Sprachmeister” (1729)-ben írja az előszóban Bél Mátyás: „Zum Beschlusz wünschet der Verfasser dieser geringschätzigen: Arbeit von Herzen, dasz, da er solche in der aufrichtigen absicht seine Muttersprache belibt zu machen… ganz willig unternommen…”. Bél Mátyás esetében még az is fennáll, hogy meghirdeti az anyanyelvét, amely nyilvánvaló a nemzeti hovatartozás egyetlen ismérve a XVIII. században, miután egyébként másnak mint magyarnak sohasem vallotta magát és egész életműve Magyarországról szól, a magyar nyelvről, a finnugor rokonság egyik első vizsgálója stb.
Miután mi sohasem kívántunk hazudni, ferdíteni, nincs mit elhallgatni! Ír a szlovákokról: „Magyarországunk egyik leghasznosabb népe…”. A nacionalizmus előtti kornak, a magyar-szlovák-német felvidéki együttélésnek megfelelően ír és szerepel. Pozsonyban a német evangélikus közösség papja és iskolájának rektora! A pietizmus és az anyanyelvi kultúra képviselőjeként nyilvánvaló, hogy a szlovákságnak is szívesen adott kezébe érthető olvasmányt. Annál inkább, mert e korban a „Tranoscius”-t, a cseh bibliai nyelven írott énekeskönyvet használták a szlovák evangélikusok is. A szlovákoknál is változott Bél megítélése, korábban „a szlovák ügy árulójának” (J. Skultéty) tekintették, majd ocsovai születése alapján felfedezték benne a „nagy szlovák polihisztort”, amit Professzor Úr most átvett tőlük.
A mi véleményük az, hogy a magyar anyanyelvű Bél Mátyás a mai Szlovákia területén született és halt meg, az egyetemes magyar művelődéstörténet nagy alakja, akire ezért joggal büszke a magyarság és a szlovákság egyaránt. Továbbá, miután Németországban meghatározó élményeket, tudást szerzett, kitűnően beszélt németül, de a magyarországi németség művelődését is szolgálta, így a mai Magyarország, a mai Szlovákia és a németség is joggal ünnepli közösen és méltatja. Nem elválasztani, hanem összekötni kellene a személyének bennünket, amit viszont a történelmi tények alapján, nem pedig hamisítás útján kell megvalósítani.
Természetesen, ha ezzel ellentétes adatokra bukkan bárki, így Professzor Úr is Halleban, akkor visszavonjuk állításunkat és elismerjük igazát. Sőt elnézést kérünk! Legyen szabad arra is utalnom, hogy Bél Mátyást Magyarországon is ünneplik. Miután a fenti objektív és tényszerű ismertetést nem várhattuk, lemondtuk a Szlovák Tudományos Akadémia által rendezett Balneológiai Konferencián való részvételt (1983) dr. Tibenskynek írott hivatalos levélben, nem kívánván asszisztálni egy történelemhamisítással felérő szlovák nacionalista szellemi orgiához. Ez a nacionális túlbuzgóság, túlzás érthető egy identitást, múltat kereső, korábbi állami hagyományokkal nem rendelkező kis népnél, de nem kevésbé a Közép-Európa múltját beleértve a magyar és szlovák múltat jól ismerő kiváló kutatónál mint Öné Professzor Úr.
Szlovákia sohasem volt az elmúlt 1000 év alatt, „Trianon” előtt önálló, közjogilag elhatárolt terület, ahogy például Horvátország vagy bizonyos korszakokban Erdély. A mai Szlovákia területén magyar megyék voltak és mialatt Buda és Pest török megszállás alatt állt, Pozsony volt a magyar főváros, illetve a Magyar országgyűlés 1848-ig ott ülésezett. Így egyszerűen anakronizmus másról mint a „mai Szlovákia” egykori területéről beszélni! Ezért nem lehet sem „territóriumról” sem másról beszélni.
A régi Magyarországon egymás mellett éltek a nemzetiségek, a magyar nemességbe igen sok nemzetiségi család emelkedett fel. De egyébként is összeházasodtak a polgárságban, a középosztályban is. Igen nehéz itt a nevek alapján is éles határt vonni, például szlovák környezetben élő magyar nemesi családok „ski” képzővel szláv névalakot (Jeszenszky a korábbi „Temérdek” vagy „Mágya” helyett) használtak vagy fordítva. De talán elég, ha valaki e programfüzetet veszi a kezébe, ahol a magyar delegáció egyetlen magyar neve a „Kapronczay”, mint egy előnévből képzett horvát család tagja. De a szlovák delegációban régi magyar nevek (Ürge, Németh) mellett szerepelnek a többiek, melyekből egyedül a „Sedlak” tekinthető igazán szlováknak. Ez a Kárpát-medence, ahol beszélhetünk objektív adatok alapján „származásról” és az illető személy szubjektív vallomásáról.
A történelmet nem lehet visszavetíteni, ha bizonyos eseményeket tudomásul is kell venni. I. Kant aligha vált nagy orosz filozófussá a Kelet-Poroszországban bekövetkezett változások miatt, hogy egy még szélsőségesebb példával illusztráljam álláspontunkat. Annál kevésbé, mert a magyarság elvesztve az első világháború után területe kétharmadát, népessége felét (vele 4 millió magyart), még nem kívánható múltjáról való lemondása.
Mi szembe néztünk múltunkkal, az elkövetett hibákkal Azt sem titkoljuk, hogy megítélésünk szerint nem voltunk elég figyelmesek a szlovákokat illetően, mert fel kellett volna ismernünk annak jelentőségét, hogy – hasonlóan a horvátokhoz – a Kárpát-medencén kívül nem élnek szlovákok. A románokkal, szerbekkel stb. sokkal problematikusabb, miután a nacionalizmus korában a nagyobb anyanemzetek vonzása elkerülhetetlen volt. De a valóság azt mutatja, hogy a horvátok és szlovákok önálló állami törekvései nem haltak ki a szerb, illetve a cseh nemzettel való egyesülés után sem, sőt olyan torz formában is megnyilvánultak, mint a náci Németországgal való kollaboráció vállalása a relatív és névleges önállóság érdekében.
A román történetírás hamisításait ugyan nem éri el, de nem marad tőle messze a szlovák nacionalizmus sem. Tetszés szerint tesznek szlovákká, még magyar nevek utólagos lefordításától sem riadnak vissza, ha úgy tetszik. Felfogásuk szerint, aki a mai Szlovákia területéről származik, az anyanyelvétől, nemzetiségétől, saját vallomásától függetlenül „szlovák”. Így már szlovák Weber, Raimann, Torkos, Lenhossék és mások, akik magyar, német családok voltak. Ugyanakkor, aki „elnyomónak” és rossznak minősül, az magyar. Kénytelenek vagyunk ezért hangot adni álláspontunknak és kifogást emelni Professzor Úr előadásának címe ellen, amit természetesen nincs módunkban megváltoztatni.
Bízom benne, hogy a becsületesség jegyében lehetővé fogja tenni írásbeli hozzászólásom felolvasását, amiben „A nemzeti hovatartozás kérdése a régi Magyarországon” címmel kívánok nem sértő, objektív nyilatkozatot tenni. Ha tudtuk volna, hogy Stahl kapcsán mód van ilyen össze nem függő hazai előadást is tartani, akkor egyik távoli delegáltunk ezt a témát választotta volna, ami alkalmas lett volna az egyensúly helyreállítására. Becsületére váljék a szlovák kollégáknak, hogy nem tették be a címbe a „szlovák” megjelölést, talán pontosabb körülményismeret tétette ezt velük.
Őszintén remélem, hogy Professzor Úr a problémának inkább csak hallei vonatkozásait kutatva, Bél Mátyás származásának és életművének részletesebb ismerete nélkül, a szlovák történetírásból felületes publikációk, előadások alapján történő átvételével tájékozódva helyezkedett erre az álláspontra. Ismerve korrekt magatartását, eddigi együttműködésünk alapján biztosan megkeresi a módját az ügy elrendezésének, személyesen is vállalva a korrekciót. Ehhez ragaszkodnunk kell, mert itt nem valamiféle szlovákiai „házi Jamboree”-ról van szó, ahol egymást erősíthetik, hanem a nagy tekintélyű hallei egyetemről, számos külföldi kutató jelenlétéről. Az elfogadott nemzetközi tudományos adatokkal ellentétes beállítást nemcsak egy magyar, hanem egy tisztességes külföldi kutató sem tehet magáévá. Így kénytelenek voltunk a fentieket megírni.
Bízva nagyvonalú és korrekt magatartásában, amely a tévedések elismerését is lehetővé teszi, köszönti őszinte tisztelettel és barátsággal
(Dr. Antall József)
megbízott főigazgató
a MOT ügyvezető elnöke
